Mi az, amit érdemes tudni a szőrös kis kedvencekről, de eddig elkerülte a figyelmetket? Az alábbiakban pár pontban összeszedtem, mi az, aminek ismerete szerintem elengedhetetlen a "hatlábúaknak" Ezeket jórészt a saját bőrömön tapasztaltam, tanultam meg, sokszor nem kis verejtékkel. Remélem, segít. :)

1. A kutyák kisgyerekek

Mai társadalmunkban egyre többen gondolunk úgy a kutyánkra, mint egy családtagra, sőt mi több, gyakran gyermekünknek tekintjük őket: kicsit szőrös, kicsit több lába van, de hát lényegében ugyanaz, nem? Hát nem. Illetve, nem teljesen. Magának a hasonlatnak van igazságalapja, hiszen a kutya értelmi szintje valóban a 3 éves gyerekével vetekszik, létezik azonban egy nagyon fontos különbség: a kutya fejében – lévén a farkastól származik – falkakoncepció él.

Nézzük meg ezt egy kicsit közelebbről: a farkas falkában az alfahím a vezér, ő van döntési pozícióban, és mindenki más alárendelt. Ő indítja a vadászatot, ő dönt a falka sorsáról, a hierarchiában alatta lévők pedig meg sem kérdőjelezik a választást, csak végrehajtják azt. (Képzeljük el, mi történne, ha egy portya során minden farkas a saját feje után menne. Nagy valószínűség szerint mindannyian hoppon maradnának, és üres gyomorral térnének nyugovóra…)

Kiskutyánk életében nekünk is pontosan ez a pozíciót kell betöltenünk: A VEZÉRT. Azt, akiben megbízhat, aki alkalmas arra, hogy zokszó nélkül kövessék. Hogy egyszerű-e? A világért sem, de ha szeretnénk, hogy szemünk fénye lelkileg is egészséges életet éljen, kénytelenek vagyunk felnőni a feladathoz. Ugyanis bármennyire is úgy tűnik, hogy ebünk élvezi az önállóságot, nem így van. Ő nagyon is szeretne vakon követni valakit, elemi igénye van, hogy valaki beosztottja legyen, máskülönben széjjel - stresszeli az agyát, hogy már megint neki kell mindent megcsinálni...

Szeressük úgy a kutyánkat, mint egy családtag, de bánjunk vele falka módra, és legyünk következetes vezetői.

2. Normális, ha húz a pórázon

Hát - mondhatnánk - végül is, kutyából van, szeret mindent megszaglászni, fától fáig szaladgálni, macskákat egzecíroztatni, teljesen normális, ha séta közben húz a pórázon – legalább gyúrok kicsit karra.

Pedig ennek nem kellene így lennie. A kutya csak akkor húz, ha úgy gondolja, nem vagyunk képesek/alkalmasak arra, hogy eldöntsük, merre menjünk. Itt egyből visszautalnék az előző pontunkra: falkavezérnek kell lennünk. Amint a kutya agyában lévő vezér-rubrikába a mi nevünk kerül, meg fog szűnni a húzás. El fogja fogadni, hogy mi tudjuk, hogy merre kell menni, felesleges gondolkodnia az útirányon.

Emellett érdemes biztosítani számára az inger-gazdag környezetet is, ahol kiélheti ezeket az ösztöneit (szaglászás, új dolgok felfedezése, stb.) Erre tökéletes egy tisztás, erdő, kutyafuttató vagy bármilyen olyan hely, ahol bátran elengedhetjük (ha nem tudjuk elengedni, mert nem biztonsággal behívható, a 10 m-es póráz is remekül működik). Az odavezető út azonban történjen fegyelemben.

3. „Jaj, de aranyos – mindenhová követ, biztos, nagyon szeret!”

Ez egy fokon igaz. A kutyák alapvető tulajdonsága, hogy nagyon odafigyelnek az emberre (már így születnek), éppen ezért érdekes, és izgalmas számukra, ha a gazdi valami új tevékenységbe kezd. A bajok akkor kezdődnek, ha lépni sem lehet tőle, mert mindenütt ott van. A sarkunkban jár, még levegőt venni sem lehet nélküle.

Ha ez azzal párosul, hogy szinte egyedül sem lehet hagyni, mert nyüszít, vonyít a gazda távollétében, akkor igen komoly eséllyel beszélhetünk szeparációs szorongásról. Ez azt jelenti, hogy kedvencünk nem tart minket elég életképesnek arra, hogy egyedül túléljünk. Mindig ott akar lenni velünk, hogy ha valami baj lenne, meg tudjon védeni minket.

Gondolhatnánk, hogy hát mi ezzel a probléma, a kutya azért van, hogy valóban megvédjen, ám ha nem szeretnénk a WC-re is magunkkal hurcolni ebünket, ráncba kell szednünk a rólunk kialakított képét.

4. Minden nap ugyanakkor kell ennie

Egyik személyes kedvencem az etetéssel kapcsolatos. „Szegény kutya el fog fogyni, ha nem kap naponta 2x enni”. Vagy „De hát mindig 6 órakor szoktam megetetni, teljesen össze fog zavarodni, ha nem akkor kap”.

Térjünk vissza a gyökerekhez, és a farkashoz. Ha ez megvan, akkor beláthatjuk, hogy ősei sem percre pontosan ugyanakkor ettek minden nap, sőt volt úgy, hogy napokig, vagy hetekig nem ettek semmit. Ez a tulajdonság még a kutyákban is megvan. Nem igénylik az etetésben az állandóságot, sőt jó is, ha nem mindig ugyanakkor etetjük, mert azzal csak azt érjük el, hogy ha –neadjisten- mégsem akkor kap, nyüsszögni fog.

5. Rácsapok az orrára/fenekére, az megfelelő bűntetés.

Minden kutyás életében eljön a pillanat, amikor meg kell értetni kedvencével, hogy amit tett, az nem jó. Sokan vallják az „orr-ra koppintás” vagy a fenékre csapás működőképességét. Én személy szerint sosem voltam képes arra, hogy fizikailag bántsam a kutyámat, még akkor sem, ha ez „csak” egy kis fenéken billentést jelentett volna. A fizikai fenyítés csak egy módja a büntetésnek, és nem is a leghatékonyabb. Nehéz eltalálni az időzítést, és a kellő erőt sem egyszerű belőni, hogy arányos legyen az elkövetett bűnnel.

Vannak más módszerek is, amikkel a kutya tudtára lehet adni: nem tetszik, amit csinálsz! Ilyen például, ha „megsértődünk”, azaz nem foglalkozunk vele. Ilyenkor érdemes azt mantrázzuk magunkban: nincskutyám-nincskutyám-nincskutyám, hogy nehogy elcsábuljuk a bociszemek láttán.

Ha úgy gondoljuk, hogy elég volt, és megértette a dolgot (lehet pár perc, de akár órák is), akkor újra észrevehetjük. Ez sokkal hatékonyabb tud lenni, főleg egy kölyökkutya esetében.

Félreértés ne essék, nem ítélem el, a meglegyintést, vagy az azt alkalmazókat sem, ez csak egy személyes nézőpont, nekem az utóbb említett büntetés vált be.

6. Ha hazaérek, egyből hozza a játékát, és akkor játszani kell vele.

Ez az a pont, ahol biztosan sok ellenvetést fogok kapni, talán kegyetlennek is fogok kicsit tűnni, de felteszem a kérdést: jó dolog-e, hogy ha hazaérünk, a kutyánk a nyakunkba ugrik, fülön nyal, majd rohan a játékáért, és a kezünkbe nyomja?

Gondolom, ha már így kérdezem, sejthető, hogy nem feltétlenül. Pontosan tudom, mennyire nehéz megállni reakciók nélkül, amikor egy fárasztó nap után az ember hazaesik, és a kutyája kitörő szeretett-rohammal várja. Mégis vissza kell csatolnom az első pontra, a falkakoncepcióra. Ha valóban mi vagyunk (lennénk) a falkavezér, akkor meg sem fordulna a kutya fejében, hogy hívatlanul bemerészkedjen a privát területünkre, az meg pláne nem, hogy összeugráljon, puszit adjon, vagy játékot követeljen.

Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy mostantól senki ne örüljön a kutyájának, vagy ne gyomrozza meg ha hazaér. A lényeg itt is az időzítésen múlik: érdemes megvárnunk, mikor már a kutyánk lenyugodott, elfogadta, hogy egyelőre még nincs játék, mert a gazda nem adott rá jelet. Ha ez megtörtént, azon nyomban kezdődhet a buli. A fontos, hogy mi kezdeményezzük az örömködést.

És ezzel a végére is értem a napi okosságoknak, ha tetszett, az oldalt like-olni ITT tudjátok, kommenteket  is szívesen veszek, írjátok meg, hogy nektek mi a véleményetek, egészítsétek ki a pontokat nyugodtan! :)